Megengedni magamnak, hogy lágy legyek – egy fotós gondolatai

Gyakran halljuk, hogy a nőiség a lágyság, az elfogadás, a befogadás művészete. Mégis, a mindennapok rohanásában, a megfelelésben, az elvárások súlya alatt sokszor magam is keményebbé válok, mint szeretném. Az élet néha olyan, mintha állandóan páncélban kellene járnunk. Erősnek mutatkozunk, határozottnak, hogy megvédjük magunkat mások véleményétől, a kudarcoktól, a fájdalmaktól. És néha el is hisszük, hogy ez az egyetlen út. Fotósként azonban hamar rájöttem, hogy a munkámhoz és az emberekhez akkor tudok igazán kapcsolódni, ha megengedem magamnak, hogy lágy legyek.

Számomra a lágy minőség elsősorban figyelmet és elfogadást jelent. Azt, hogy jelen vagyok, anélkül hogy azonnal meg akarnám javítani, amit látok. Nem ítélkezem. Hagyom, hogy a másik is abban a tempóban nyíljon ki, ahogyan neki kényelmes. A fotózásokon sokszor érzem, hogy aki elém áll, tele van kétségekkel. „Nem vagyok elég szép. Majd úgyis kiretusálod a hibáimat. Nekem ez biztos nem áll jól” – mondják a szemek, még ha a szavak másról is szólnak.

De amikor én is lágy vagyok, észre tudom venni a finom rezdüléseket. Egy félmosolyt. Egy pillantást, amit más észre sem venne. És hagyom, hogy ezek a pillanatok megtörténjenek, anélkül hogy túliranyítanám a helyzetet. Ilyenkor a vendégeim is egyre inkább elhiszik, hogy itt nem kell keménynek lenni. Itt nem kell megfelelni. Itt lehetnek ők.

Nem volt mindig könnyű megtanulnom a lágyságot. Sokáig azt hittem, hogy csak akkor maradok talpon, ha minden körülöttem tökéletes és minden a kontrollom alatt van. A világ kemény, én is kemény lettem. Felvettem a páncélt, hogy ne érhessenek el. De a fotózás tanított meg arra, hogy a valódi szépség nem a tökéletességben van. Nem a hibátlan bőrben, nem a pontosan megkomponált pózokban. A legszebb képeim mindig azok, amelyeken megjelenik valami tökéletlen. Egy hajszál a szélben, egy könnycsepp a szemben, egy félszeg, őszinte mosoly.

Amikor megengedem magamnak, hogy lágy legyek, sokkal könnyebben kapcsolódom. Nem csak képeket készítek róluk, hanem történeteket. Érzéseket. Olyan élményt, amitől ők is közelebb kerülnek önmagukhoz. Én is feltöltődöm a fotózások végére, mert ilyenkor újra és újra megtapasztalom, hogy milyen gyógyító ereje van a finomságnak. Azt is megtanultam, hogy lágyan is lehet határozottan jelen lenni. Nem gyengeség, hanem bátorság megmutatni a valódi érzéseimet.

Nőként, anyaként, fotósként, emberként is tanulom még minden nap, hogy nem kell mindent kézben tartani. Megengedhetem magamnak, hogy lágy legyek. És amikor ezt megengedem magamnak, a velem szemben álló is könnyebben fellélegzik, és meglátja magában a szépséget.